A motorozz.hu-n találtam egy ígéretes túrakiírást C1800Rider szervezésében, Miskolcról a Tátrába.

Kedvelt útvonalam a Felvidék, de a Magas-Tátráig ritkán jutok el. Mivel pedig Budapestről Miskolcig, majd visszafelé az út - erdei kerülőutakon - még vagy 400 km, így kész is volt a terv a fejemben: 18 órásnak tervezett vezetéssel teljesítménytúrázni megyek.

A gondolatot tett követte. Indulás előtti este láncbefújás, majd hajnali 3:30-kor ébredés, nem sokkal később az összekészített batyú rögzítése a motor csomagtartójára, és 4:25-kor már indultam is.

 

Az út az M3-as bevezetőjével indult a fóti leágazásig, ahonnét teljes sötétségben vezetett az út a kistelepüléseken át. A Varadero reflektorai személyautót is megszégyenítő fényerővel világították be az utat, ennek ellenére örültem, hogy háromnegyed ötkor már kezdett oszlani a sötétség, és 20 percen belül elég fény vetült az útra ahhoz, hogy biztosabban lehessen haladni. Gödöllőt elhagyva a felkelő nap hatalmas, vörös korongja a patakok fölött képződött, alagútszerű ködpárát úgy világította meg, ahogyan még sohasem láttam. Fél hatkor már Hontnál jártam, negyed óra múlva pedig már Gyöngyösnél kanyarodtam be egy töltőállomásra. Rögtön mehettem is tovább, mert a töltőpisztolyok le voltak lakatolva: a kút 6 és 22 óra között üzemelt. Pár saroknyira, a Parádi elágazásnál már gond nélkül tankoltam tele a motort. A hajnali bogarak maradványait is lemostam a a motor szélvédőjéről, a tükrökről és a kézvédőkről, meg persze a sisakplexiről is. Ezt a műveletet aznap még négyszer kellett megismételni.

 

Ami a sebességet illeti, városban tartottam az 50-60 km/h sebességet, országúton 100-140 volt a sebesség, utóbbi már pirkadat után. Éjjel még hideg volt a 12-14 fokos hőmérséklet, a combjaim fáztak a bőrnadrág alatt, a térdeimet viszont melegen tartotta a neoprén melegítő. Az alátétkesztyű viszont nem volt elégséges, az ujjaim a tankoláskor hidegek voltak. A szántföldek mentén és az erdei utakon hidegebb volt, látszódott a lehelet.

 

Egy órával később már Egerben voltam, és izgalommal teli elégedettséggel gondoltam vissza a Parádtől Sirokig, majd onnan Egerbaktáig vezető útra. A magyar viszonylatban szokatlanul jó minőségű, fekete aszfaltcsík sűrűn kanyarogva fut az erdőkben, lejtők és emelkedők hátán egymást érik a jobbnál jobb kanyarok. A sávok sajnos igen keskenyek, és egy-egy szakaszon a növényzet annyira közel van az útpályához, hogy kanyarban akadályt képez a bedőlő motoros számára, aki emiatt módosítani kényszerül az ideális ívet. Mégis, ez az út a nap egyik fénypontja volt, remek hangulattal, jó kanyarokkal és tapadással, gyönyörű természeti környezetben.

 

Felsőtárkány után különösen élvezetes kanyarokon döntögettem a gépet, amíg egy jobbkanyarban egészen finom, apró szemű, alig észrevehető kavicsokra nem futott az első kerék, és egy pillanat alatt kicsúszott a megdöntött motor alól vagy 10-15 centiméternyit. Ettől persze letértem az ívről. A kavicssávot elhagyva a gumi ismét meg tudott kapaszkodni az aszfaltban, ezért visszanyertem az egyensúlyomat.

Utána már óvatosabban döntögettem a motort, addig viszont 50-70 km/h közötti sebességgel vettem a kanyarokat, alig több, mint fél centis majrécsíkot hagyva a gumikon. Ez nem rossz eredmény figyelembe véve, hogy még csak 1000 km-en át vezettem ezt a motort.

 

Többször is igen szilaj fékezést produkáltam (értsd: vészfékeztem az első kereket) egy-egy váratlanul éles kanyar előtt, de valódi veszélyhelyzetig azért nem éleztem ki a dolgot. A visszavett tempó meghálálta magát, mert a kavicsos szennyeződések mellett mind gyakrabban találkoztam 5-15 cm széles és több méter hosszú hasadásokkal a sáv közepén vagy a záróvonalak helyén, amelyekre ráfutva garantált lenne a bukás.

Szoknom kell még a Varadero tömegét és erejét. Ismétlődő hiba volt, hogy nem sikerült az ideális íven venni a bal kanyarokat, és a kívánatosnál közelebb kerültem a záróvonalhoz. Régi, rossz beidegződés eredménye ez, amit csak tudatossággal lehet felszámolni. A nap folyamán később többeknél láttam, hogy a balkanyart is a felezővonalra húzódva, vagy azt akár le is vágva veszik be. Ez szembejövő forgalom (pl. motoros, vagy az elejét a felezővonalon túllógatva beforduló busz) érkezésekor végzetes lehet.

Amíg oda nem kezdtem figyelni arra, hogy visszaváltáskor finoman és megfelelő nagyságú gázfröccs kíséretében engedjem fel a kuplungot egy-egy kanyar előtt, bizony durván megcsúszott a hátsó kerék és berázta a farát a motor. Csúnya vezetői hiba ez, úgyhogy gyorsan el is hagytam. :)

 

Bár már fél nyolc felé járt az idő, ezeken az utakon autóval alig, motorossal pedig egyáltalán nem találkoztam a szombati reggelen.

Ekkor Miskolc még 50 km-nyire volt, és a csapat indulásáig még volt egy órám.

A sportos vezethetőség érdekében alulról a harmadik fokozatba csavartam a hátsó lengéscsillapítót. Ennek köszönhetően a motor hátulja felkeményedett, nem hintázott a hirtelen terhelésváltásoknál, a nap későbbi részében, a nyugis túrázgatáshoz viszont kissé kemény volt.

 

A hajnali sötétséget az alacsony szögben, kelet felől vakító napfény váltotta fel. A bukósisak foncsorozott plexijét otthon hagytam, így egy napszemüveggel próbálkoztam, ez viszont az árnyékos kanyaroknál akadályozott a látásban - minden bizonnyal emiatt futottam rá az aprókavicsos felhordásra. Igaz, ezen a foncsorozott plexi sem segített volna...

 

A Varaderon a Shark RSX Prisma sisakom nagyon hangosan viselkedik, a motor gyári szélvédője mintha éppen a sisakra sűrítené a menetszelet. Emiatt már Fóton betettem egy-egy szivacsos füldugót. Onnantól fogva jóval kevésbé volt hangos a szélzaj okozta robaj. Egész nap viseltem a füldugókat, csak a pihenőknél vettem ki, és végig jó szolgálatot tettek. Ezek nem speciálisan motorosok vagy zenészek számára készített füldugók - azok tizedébe kerülő egyszerű, gyógyszertári darabok, ám hatékonynak bizonyultak. Meg is maradok a használatuknál, legalább addig, amíg egyszer majd plexit nem cserélek.

 

Pontosan, 8:45-kor megérkeztem a találkozóhelyre, ahol már szépen gyűltek a motoros társak. Végül összesen vagy 15 motor indult útnak. Eddigre már 4 órányi vezetés volt mögöttem, és a hosszú kanyargásban elfáradtam. Lillafürednél bukkantam ki az erődből, és a nagy koncentráció után annyira ellazultam, hogy Miskolcra érve egy alkalommal egyszerűen nem bírtam átfogni a kuplungot fékezésénél, így a motor majdnem lefulladt. Ennek a valódi oka persze az volt, hogy az új tartalék kesztyűm volt rajtam, ami még nem vette fel a kezem formáját és időnként akadályoz a mozgásban, de tény, hogy nagyobb odafigyeléssel ez kezelhető lett volna. Ezért a gyülekezőt tudatosan pihenésre használtam fel. A nap további részében nem is volt problémám sem a fáradtsággal, sem a koncentrációval.

 

Indulás után Szendrő volt az első megállóhely, 10:10-kor. Többen aggódtak, hogy ilyen tempóban csak estére fejeződik be a túra, de én eleve éjszakába nyúlónak terveztem, igaz a hazaúttal együtt.

A szlovák határ alig észrevehető, csak a sebességkorlátozásokat bemutató tájékoztató tábla jelezte, hogy már másik országban járunk.

A tempó, amivel az országúton haladtunk gyorsabb volt, mint amit a Hyosung GV250 hátán jó szívvel mentem volna, így örültem, hogy nem azzal a motorral jöttem erre a túrára.

Egész nap kekszet ettem és vizet ittam, egy-egy zöldségkonzervvel kiegészítve, de nem is bánom. Szerintem a túra a motorozásról kell, hogy szóljon, nem a vendéglátóhelyek látogatásáról.

 

Folytattuk az utat, kistelepüléseken, alsórendű utakon mentünk, a szabályok betartásával. A települések rendben vannak, de a házak feltűnően lerobbant állapotúak, az utak többnyire nem kátyúsak, de folt hátán folt takarja a burkolatot, és mindenhol romák vannak. Más mintha nem is lakná a településeket. A legtöbb ház körül kerítés sincs, a színes ruhák hosszú köteleken száradnak, az emberek pedig az utcán lézengenek, bámészkodnak. A természeti környezet mindenhol magával ragadó. Ezeknek az embereknek láthatóan nem sok jutott az anyagi javakból, cserében egy természeti paradicsomban élnek. Nem tudom, hogy ez csak nekünk ilyen feltűnő a városi lét kontrasztjaként, vagy a helyi lakosok is észreveszik és értékelik.

 

Nem állunk meg sehol, megyünk tovább a Tátra hegyei felé. El is érjük a Tátra lábánál az első igazi szerpentines szakaszt. Meredeken emelkedő, kiválóan karbantartott, tiszta, széles aszfaltcsík kanyarog felfelé. Forgalom nincs, és mivel a túravezető előre jelezte, hogy ezen a szakaszon meg lehet kergetni a vasakat, ezért öt motoros el is húz a többiektől, hajtva a gépeket a kanyarokban. Köztük vagyok én is, és percekig élvezzük a száguldást. Végül egy panoráma kilátást nyújtó kanyarban állunk meg bevárni a többieket. Több perc az előnyünk a rövid szakaszon. A fékek és a gumik felforrósodtak, a hátsó tárcsák égetnek.

 

A kilátás fantasztikus, az időközben megérkező csapattagok lelkesen fotóznak.

Újabb kétórás motorozással közelítünk a Magas-Tátrához. Kerüljük a főutakat, és köves, úttalan utakra is eltévedünk. A csapat két cruiser-ese és két Goldwing-ese szó nélkül, de a lehető legkíméletesebben vezeti a kátyús földúton a motorokat. Magukban biztos megvan a véleményük, ez nem tervezett kitérő volt.

Egy településen tankolunk, mindenki gond nélkül fizet bankkártyával. Ezen a vidéken a régi Skodákba még lehet ólmozott 95-ös benzint tankolni. Ennek zöld helyett kékkel jelölt a töltőpisztolya. Az először tankoló két motoros rosszul választ, és ólmozott benzint tölt a tankba. Az egyik motor katalizátoros, annak valószínűleg tönkre is megy az ólomtól a katalizátora.

 

Befut közben a két, jócskán lemaradt Goldwing is, akik a sort zárják. Egy Kawasakis kolléga viszont nincs velük. Kiderül, hogy a motorja nem pörög 3000 fordulat fölé, így csak 40-nel tud haladni, de még így is le-lefullad. Mivel megjavítani nem tudták, a Kawás visszafordult Magyarország felé, bízva benne, hogy ha lassan is, de hazajut, és nem kell trélert hívnia. Engem megdöbbent, hogy egy alig kétéves gép, néhányezer kilométerrel így cserbenhagyja a gazdáját, de nincs mit tenni.

 

A Magas-Tátrában már egészen lelassul a csapat, az autók között gurulunk 40-50 km-es sebességgel. A nyeregből kiállva bámulom a tájat, van mit nézni. Még nem jártam itt, amióta 2004. november 19-én az orkánerejű vihar több hektárnyi területen kicsavarta vagy derékba törte az erdőket, egyetlen fát sem hagyva talpon. Most, évekkel később is pusztaság áll az erdők helyén, csak itt-ott látszik egy-egy növendék fa. A kidőlt fák törzsét lefűrészelték és elszállították, de a kifordult gyökereket otthagyták mementóként.

Döbbenetes, háborús hangulatot idéző látványt nyújtanak. Bármerre megyünk, ezt látjuk az utak mentén, a településeken is. Elképzelhetetlen számomra, hogy milyen lehetett átélni ezt az elementáris pusztítást.

 

Felérve a Csorba-tóhoz a társaság nagy része a leparkolt motorokat hátra hagyva megnézte a helyi árusokat és a tavat. Amíg fényképezgettek, egy elégedett Varaderos társammal beszélgetek. Talán 30 perc telt el így, és már indulunk is hazafelé. Plesivac-nál kiválok a csapatból. Ők mennek tovább Aggtelek felé, én pedig égtáj szerint Budapest felé fordulok.

 

Mivel továbbra sem akartam elsőrendű főútvonalon menni, ezért hamarosan letértem délfelé a kistelepülések irányába. Ezt később megbántam, mert számtalan lerobbant, keskeny úton, apró falvacskán keresztülvágva lényegében átfésülve a Felvidéket ingáztam felváltva déli és északi irányban, nyugat felé oldalazva. Negyed kilenc után gyorsan szállt le a sötétség, én pedig még vagy egy órán keresztül barangoltam egyik kistelepüléstől a másikig, néha egy-egy zsákfaluba is benézve, ahonnan az út már csak az erődbe vezetett volna.

 

21 óra után értem el a határt Cerednél. Salgótarjánig jó 15 km-es erdei út vezetett, éles kanyarokkal, koromsötétben. A fényszóró valósággal hasította az éjszakai erdőt, többször is láttam őzeket. Érdekes módon itt elég sok autós jött szembe, az erdei út és a késői időpont dacára.

Salgótarjántól Hatvan felé véve az irányt az út hazáig már eseménytelen volt, de a sötétség miatt nagy odafigyelést igényelt. A szántóföldeken keresztülívelő országúton többször is átfutott a motor előtt néhány rágcsáló, és 110-es tempónál csak a szerencsén múlott, hogy nem robogtam át rajtuk. 23 órakor álltam meg Pesten egy Nyugati téri kifőzde előtt, hogy a nap első meleg ételét elfogyasszam, utána pedig már csak haza kellett kormányoznom a gépet.

 

870 km, és - a pihenőkkel együtt - 19 órás menetidő volt a nap mérlege. Fizikai fáradtságot csak a kezeimben éreztem. Remélem, hogy ezt a túrát még idén meg tudom ismételni.