Extrém sport a hóban motorozás, és lehet még fokozni, ha egy chopper nyergében próbálkozunk. Mégis mire számíthat egy motoros a februári hidegben?

2012-ben ez már nem az első gurulásom volt, de az első igazi túra: 180 km, ebből bő 100 km-nyi tömény kanyargás erdei utakon, havas tájak mentén. Jól hangzik, ugye?

Február vége még inkább tél, mint tavasz, a motoros ember szíve azonban már türelmetlenül várja a jobb időt, így az első tavaszias napsugarak láttán nyeregbe pattanunk. Persze a 17 fok csak a napon mérhető. 

A közeli Szentendre felé veszem az irányt. Jó lesz járni egyet a Duna-parton, kiszellőztetni a fejemet.

Azután mégis Pomáz felé kanyarodok el, mert arra gondolok, hogy a hűvös idő egész jól elviselhető, és a motor még alig futott egy keveset. Igaz, hogy csöpörög az eső, de észak felé már kék az ég: arra van Dobogókő!

Pomázról Csobánka felé érdemes kanyarodni: egészen becsületes szintemelkedések, hozzá sok kanyar tarkítja az utat, és a 11-esről vissza lehet kanyarodni a Pilis felé.

A táj még elég morcos képét mutatja, minden szürke és barna, sehol egy üde zöld folt. A fák még nem rügyeznek.

A hegyekben van hó bőven: volt alkalmam kipróbálni a havon motorozást.

Semmi meglepő: csúszik. Annyira, hogy az egyébként vadiúj, hibátlan mintázatú gumival szerelt hátsó kerék vígan pörgött, amíg a motor meg csak állt egyhelyben. Riszálta ugyan a hátulját, de előrefelé nem haladt. Furcsa látványt nyújt egy hóban rekedt cruiser... Egy 300 kilós motort talán nem egykönnyen toltam volna ki a hóból.

Dobogókő parkolójában mindig sok a motor. Most viszont elég kevesen voltunk. Hiába, a február még nem a szezonkezdet, a legtöbben csak március 15-e után porolják le a gépeket.

Egy kis 125-ös mellett parkoltam le, mert kedvelem az ilyen kis űrtartalmú, klasszikus formájú motorokat. Egy Honda Rebel! „Igazi”, japán kiscruiser, bobber stílusban. Mellette a Hyosung megtermett nagyvasnak tűnt, ezt pedig nem gyakran mondhatom el róla, lévén "csak" 250 ccm-es.

Miután elbeszélgettünk a kis Honda tulajával – aki hardcore motoros a szememben, lévén télen is motorozik –, elgurultunk az erdőn át Esztergomig. Az erdőben futó utakon mindig jó motorozni, különös varázsa van. Egyszerre sugároz nyugalmat és szépséget. Az alacsony horizont miatt a nap mindig a fák törzse mögül süt, különös fényjátékot vetítve a völgyekre. A szurdokokban a vízfolyások befagyott, kékes jégpáncélja tekereg a szakadékok mélyén. Az erdei műutak sosem unalmasak. Télen persze hideg az erdő, gyakori a vízátfolyás, és sok a felfagyott útszakasz, de még így is: motorral átszelni egy erdőt páratlan élmény!

Esztergomba érve csekély forgalom mellett, ráérősen kanyarogtunk az utcákon, és végül úgy döntöttünk, hogy bevállaljuk a hosszabbik utat: Visegrád helyett irány Szlovákia!

A Mária-Valéria híd acélszerkezete alatt gurulva az éles napfény és a kék ég kontrasztjában nagyszerű érzés fogott el. Balra a széles Duna ragyogó víztükre, jobbra mögöttünk a Bazilika fürdik szikrázó napfényben. Ebben a néhány másodpercben minden tökéletes volt! Remek lett volna fotót készíteni minderről, de a hídon nem szabadna megállni, így maradnak az emlékek.

Letkésig már rengetegszer végigjártam az utat. Tavasszal és nyáron is gyönyörű a táj, a megművelt szántóföldek között kanyargó, tempósan járható út. Most a színek hiányoznak, minden fakó, de a vidám napfény miatt mégsincs okunk panaszra. Letkésnél visszatérünk Magyarországra, és az Ipolyság felé fordulunk. A Duna-ágról készül egy gyors fotó, és robogunk is tovább Márianosztra felé, mert fogy az időnk: a nap egyre lejjebb ereszkedik, és vele együtt a képzeletbeli hőmérő higanyszála is.

Újabb remek kanyargás következik az erdőben, még ha ez hagyományosan rossz minőségű, kátyús út is. Bár tábla jelzi az utat Vác felé, én még többet akarok az erdei motorozásból, így a Királyrét felé vesszük az irányt. Ez egy idő után zsákutcának bizonyul, ezért előkerül a GPS, és vele a szokásos móka is: földútra vezet a kütyü, mert ott a térkép szerint műútnak kellene lennie a sártenger helyén. Talán egyszer lesz ott aszfaltút, de mi addig is visszakormányozzuk magunkat Nagymaros felé, ahonnan már egyenes út vezet Verőcén át a 2A bekötőjéig. Mire ide megérkezünk, már nincs ereje a Napnak, és kezdek komolyan fázni. Jégeralsó és neoprén térdmelegítő van a bőrnadrág alatt. Nincs benne melegem, de igazán az ujjaim és a lábfejeim fáznak.

Az utolsó 50 km nem egy leányálom, unalmas, egyenes pályán toljuk magunkat 100 körüli tempóban. A kis 125-ös meglepően jól megy, az emelkedőkön alig veszít a lendületéből. Hiába, a V2-es konstrukció előnye: a néhai egyhengeres Innovám nem bírta ilyen jól a tempót. Igaz, alig fogyasztott némi benzingőzt… Végül beérünk az M3-asra, és onnan már gyors utam van hazáig.

A végeredmény: 180 km, nem túl feszített tempó, kellemes fáradtság, és némi kellemetlen vacogás. Jó egyenleg egy elő-tavaszi kis túrától!

akár nyári fénykép is lehetne...

hótaposó

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.